Bár a holokausztra a társadalom nagy része úgy tekint, mint Adolf Hitler és a nácik által kitervelt és végrehajtott szörnyűségekre, az indokoltnál kevésbé ismert az a tény, hogy a „fajtisztaság” és a holokauszt gyökerei jóval korábbra nyúlnak vissza, és kiagyalásuk a náci Németországot megelőző időkhöz köthető.
A pszichiátria népirtásban betöltött szerepét mára már a Német Pszichiátriai Társaság elnöke is kénytelen volt nyilvánosan beismerni.
Prof. Frank Schneider, a Német Pszichiátriai, Pszichoterápiás és Ideggyógyászati Társaság elnöke 2010 novemberében a következő nyilvános nyilatkozatot tette: „A nemzetiszocializmus idején a pszichiáterek megvetést mutattak a gondjukra bízott pácienseik irányában; hazudtak nekik, és megtévesztették őket és családjaikat. Sterilizációra kényszerítették őket, megszervezték a halálukat, és még saját maguk is követtek el gyilkosságokat. ...[K]ötelességem, hogy őszinte bocsánatkérésünket fejezzem ki – ha megkésve is – minden áldozat és családtagjaik felé, akiknek ilyen mértékű igazságtalanságot és fájdalmat kellett elszenvedniük a német társaságok és pszichiátereik kezében.”
Jóval a II. világháború előtt német pszichiáterek hozták létre a „tudományos” magyarázatot az eutanáziára (vagyis a „kegyes halálra”), amely a „faji alsóbbrendűségen” alapult – és amely végül a holokausztban öltött testet. 1905-ben Alfred Ploetz pszichiáter – aki Németországban bevezette az eugenikát, kibővítette annak határait és megalkotta a „fajhigiéné” szót – sógorával, Ernst Rüdin pszichiáterrel megalapították a Német Fajhigiénés Társaságot. 1911-re – két évtizeddel a nácik hatalomra jutása előtt – Rüdin ezt hangoztatta: „Minden nemzet nagy számban hurcolja magával az alsóbbrendűeket, a gyengéket, betegeket és bénákat... A sterilizációval kapcsolatos bölcs törvényhozással arra is képesek lennénk, hogy ésszerűen kivitelezzük a szaporítás legjobb módjait.”
Hitler személyi orvosai, Karl Brandt és Theodor Morell eugenikusok hajtották végre az első, kísérleti „könyörületes gyilkosságokat” „alkalmatlan gyermekeken”, illetve segítettek a pszichiátereknek, hogy kidolgozzák a gyermek-eutanázia program terveit. 1939 októberére megérkeztek az első hivatalos, felnőttekre vonatkozó eutanázia-kérelmek a pszichiátriai intézetekbe, ahol 48 pszichiáter értékelte azokat és döntötte el, hogy kit kell megölni. Az eutanázia-programot azután az elmebetegekről egyre szélesebb körben terjesztették ki a társadalom más, „nem kívánatosnak” ítélt csoportjaira.
1933-ra a német pszichiáterek mintegy 40%-a csatlakozott az SS-hez – nem kényszerítették őket, maguktól csatlakoztak, mert nézeteik hasonlóak voltak. Ernst Rüdin – aki a náci párt első olyan tagja volt, aki 1934-ben elnyerte a párt Becsület Arany Medálját (Goldene Ehrehzeichen), valamint akit Hitler személyesen tüntetett ki a „Fajhigiénia úttörője” címmel – így nyilatkozott: „Csak a Führer által váltak valóra 30 éves álmaink, hogy bevezessük a fajhigiéniát a társadalomba.”
Hihetetlen módon, a több tucat bűnös náci pszichiáter közül csak négyet állítottak törvény elé az 1946-os nürnbergi tárgyalásokon. A legtöbben elkerülték az igazságszolgáltatást, és a háború után sokan közülük visszatértek a pszichiátria gyakorlásához.
Annak ellenére, hogy a pszichiátria holokausztban játszott alapvető szerepe a 20. század második felében szinte minden részletében nyilvánosságra került, a pszichiáter szakma évtizedeken át tagadta ezeket a tényeket. Végül, amikor a tudósok és kutatók által felhalmozott temérdek terhelő bizonyítékot többé már nem lehetett figyelmen kívül hagyni, a Német Pszichiátriai Társaság elnöke kénytelen volt nyilvános nyilatkozatban elismerni a pszichiátria náci Németországban betöltött szerepét, és bocsánatot kért emiatt az áldozatoktól és családjaiktól. (Lásd feljebb.)
Az ENSZ Közgyűlése 2005-ben nyilvánította január 27-ét a nemzetközi holokauszt-emléknappá.
